Már túl vagyok a szerződésem felén. Sőt, lassan már számolhatom vissza a napokat a hazamenetelig. Nemsokára kezdődik a crossing is, az út vissza Ausztráliába. A napok egyre jobban telnek. Több a szabadidő és kevesebb a munka. Sikerült a pozíció váltás! Nincs több Dining Room, nincs több hajnali kelés. Steakhouse server lettem!

Úgy éreztem, ennyi elég volt és váltani akarok. Minél előbb. Látni akarom Alaszkát és a többi helyet is. A Steakhouse pozícióra még a szerződésem elején adtam be a jelentkezést. Tudtam, hogy akár több hónapot is kell rá várni, vagy egy teljes szerződést, de nem adtam fel. Nem az a típus vagyok. A jelentkezés után másfél hónappal érkezett a nagy hír. Még aznap délután ötkor másik két lánnyal meg kellett jelennem a Food Manager irodájában. Mivel a megszokottnál kevesebben dolgoztak akkor a fenti étteremben (a hajó 10. szintjén), így felajánlották nekünk ezt a lehetőséget. (Nyilván mind a hárman jelentkeztünk erre a pozícióra.) Röpködtünk örömünkben.

A következő héten már el is kezdhettük a tanulást. Két hét ’Steakhouse College’. Sok mindent elsajátítottunk ez alatt az idő alatt. Reggel könyvből tanulás, este pedig felszolgálás. A két étterem között a különbség érezhető volt már az első nap. Lehet, hogy kevesebb a vendég, de itt a színvonalat tartani kell. Nyugodtabb a légkör, lassabb a kiszolgálás. Egyik előételt követi a másik, nem pedig minden egyszerre kerül az asztalra. Az utas élvezheti a vacsoráját. Meg kellett tanulni egy beszámolót a húsokról, amit minden asztalnál a rendelésfelvétel előtt be kell mutatni, hogy könnyebb legyen a választás. Ez az elején nehezen ment, de pár hét után sikerült belerázódni. Itt minden nap ugyanaz a menü, és fejenként 35 dollárba kerül a vacsora. Van, amikor sok az asztalfoglalás, van, amikor kevesebb. Ez mindig változó. Egyszer laza esténk van, egyszer pedig forgalmas.

A munkarendből látszik, hogy több idő jut pihenésre és Alaszka felfedezésére. Ez is minden hajóúton (cruise-onként) változik. Eddig reggeli set up-os voltam. Ez azt jelenti, hogy amikor a hajó kikötött, reggel kilenckor kezdtem, amikor vízen voltunk, akkor pedig fél tízkor. A fő mosodából fel kellett venni az asztalterítőket és a szalvétákat, amiket a ’húsházban’ összefogtunk és elraktuk őket a megfelelő helyre. Az asztalra felkerültek a Versace (nem is akármilyen dísztányér!) tányérok és a poharak. Emellett még be kell a konyhára készíteni a vacsorához szükséges tányérokat. Nagyjából ennyi. Ha többen vagyunk, akkor ez egy fél órás munka és utána szabadok vagyunk. Minden nap off. Ezután csak vacsoráztatás van este fél hattól. Ezen kívül van még Reservation, aki az asztalfoglalásokkal foglalkozik. Fogadja a bejövő hívásokat, szalvétát hajtogat a vacsorához és befejezi az asztalterítést, előkészíti a vizes kancsókat és a bárba jeget készít be. Van olyan is, aki Lidon ebédnél sütiket szeletel. Ezen a héten én vagyok a soros. Így minden nap délben kezdek.

És még így is panaszkodik egy-két ember a munka miatt. Persze nekik fogalmuk sincs milyen a fő étteremben rohangálni egész nap fel-alá. Ha új ember érkezik a csapatba, úgy érzik magukat, mint a kis királylányok, mert ők tudnak mindent. Nehezen fogadják be az újakat. Tisztelet a kivételnek. Egy idő után persze rájönnek, hogy nem körülöttük forog a világ és bele kell nyugodjanak, hiába hisztiznek. Ez a dolgok rendje, valaki jön, valaki megy.

Amikor valaki jobb pozícióba kerül, a pletykák itt is röpködnek, hogy vajon ez mégis, hogy történhetett. Hogy kaphat valaki ilyen hamar új pozíciót?! Ilyenkor az emberekből csak az irigység beszél. Nincs mit csinálniuk, és ezen törik a fejüket. Nagyon sok minden a szerencsén múlik. És az én ajtómon most kopogtatott be. Jókor jelentkeztem a megfelelő pozícióra. Ennyi. Sikerült, mert tudtam, képes vagyok rá. Megcsináltam!

Most pedig ideje még jobban elmerülni a világ rejtelmeiben!