Amikor hajón vagyunk, nem érzékeljük a külvilágot. Semmit, ami a szárazföldön történik. Így volt ez most is. Hallottuk, mi történik a nagyvilágban, de mi csak dolgoztunk tovább szorgalmasan és élveztük a kikötőket továbbra is. Közben napról napra csökkentek a foglalások a következő utakra.

Az utolsó út

Örültem, hogy arra az útra jó beosztást kaptam, ki tudtam menni mindenhol. Jamaika, Kajmán-szigetek és Mexikó. Voltak hajók, amiket nem engedtek már be a szigetekre. Nálunk minden ment úgy, ahogy lenni szokott. Majd az út vége fele vacsoráztatás közben jött a hír, leállunk. Nem csak a mi cégünk, hanem az összes hajótársaság. Teljes sokkban voltunk, hogy most mi fog történni. Vártuk a további információkat. 30 nap leállás következik előreláthatólag (ami később folyamatosan egyre több lett). 30 nap szárazföld nélkül. Teljesen kétségbe voltam esve, hogy fogom ezt kibírni. Én, aki még fél órára is képes vagyok kifutni csak egy kávéért, vagy boltba, vagy bármi, csak hogy szilárd talaj legyen a lábam alatt. Nem volt több ilyen. Tudtam, hogy csak akkor lesz ez, amikor megyek haza. És az mikor lesz?

Vasárnap értünk vissza New Orleans-ba (március 15.), ahol leszállt az összes vendég, mi dolgozók, pedig maradtunk a hajón. Mindenki, még az is, akinek aznap kellett volna hazamennie. Senki nem mehetett sehova. Akiknek akkor kellett volna felszállnia a hajóra, két hetes karanténban voltak már a szállodában. Még boltba se volt esélyünk elmenni. Bár azok, akkor már zárva voltak a városban. Aznap nem is dolgoztam, szabadnapot kaptam (még sokan mások is) és vártam, vártunk.

A munka tovább folytatódik

Másnap kezdtük a munkát újra. Bezárt a Steakhouse, a Dining Room, két bár kivételével az összes többi is. A személyzeti büfé teljesen felköltözött a vendégtérbe (ez a Glory-n a 9. szinten van, Lido). Az én feladatom abból állt, hogy figyeltem a kézfertőtlenítésre, tányért és evőeszközt adtam mindenkinek. Nem volt már önkiszolgálás. Napi 6 órát dolgoztunk. Egyik nap vacsoránál, aztán ebédnél, majd reggelinél. Az elején minden nyitva volt a büfé részen. Hasonló volt a választék, mint ami a vendégeknek is szokott lenni. De ez is csak az elején. Az interneten keringő más hajótársaságok videóival ellentétben, nálunk nem lehetett a medencét használni, kültéri mozi se volt. Egy idő után már a napozó ágyakat, székeket is összegyűjtötték.

Más hajókról érkeztek különböző hírek, mi szerint a crew kabinokból mindenkit felköltöztetnek vendég szobákba. Nekünk azt mondták, ez akkor történik meg, amikor nagy a baj. Később kiderült, hogy az összes hajón ez már előírás. Elkezdtem pakolni, másnap pedig már költöztem is az új szobába. Meglepetésemre nem volt erkélyem, de még ablakom sem. Úgy voltam vele, hogy eddig se volt ablakom és dolgoztam is, rendben lesz minden. Amikor csak tehettem kint voltam a levegőn vagy dolgoztam, és csak aludni jártam vissza.

A következő hír az volt, hogy lecsökkentik a személyzet létszámát és csak minimális lesz a dolgozók száma. Másnap már nem dolgoztam (április 5.). Csak tengtem-lengtem és lógattam a lábamat a majdnem üres óriás hajón.

Mivel ütöm el az idöt?

Igazából várakozással és semmittevéssel (és néha fotózással). Még mindig nem tudtuk mikor megyünk haza. Ingyen internet volt, hogy szeretteinkkel tudjuk tartani a kapcsolatot. Ami sokszor abból állt, hogy ’újrakapcsolódás’. Igyekeztem mindig kimozdulni a szobából. A hajó 12. szintjén töltöttem nagyon sok időt. Néha olvastam, és gondolkoztam, vajon hogy fogunk innen hazajutni. Csend volt, méghozzá nagy. Nem kaptunk pontos információkat, csak innen-onnan csíptünk el néhány pletykát, amiről nem tudtuk, valós-e. Kezdett nagyon zavarni, hogy nincs ablakom, hogy nem tudok úgy felkelni, mint más, napfényre, friss levegőre. Zavart, hogy ott vagyunk New Orleansban és még a lábamat sem tehetem le, legalább csak annyira, hogy érezzem a talajt. Számoltam a napokat, de nem tudtam meddig fog tartani. Senki nem tudta.

Menni vagy nem menni

Folyamatos volt a mozgás New Orleans és Gulfport között. Amíg nem voltak történések, kint voltunk a tengeren és amint jöttek az információk, hogy valaki mehet haza, indultunk is vissza. Mivel Amerika megtiltotta, hogy kereskedelmi járatokat használjunk, a hajótársaság saját maga által szervezett, privát gépeket foglalt és szállította haza a személyzetet. Már akinek szerencséje volt. Voltak olyanok is, akiknek törölték a járatát, ami útközben vagy a reptéren derült ki. Visszahozták őket a hajóra és két hét karantént kaptak egyből. Ami azt jelentette, hogy még a szobából sem jöhettek ki. A cég kereste a megoldást arra, hogyan tudnak mindenkit hazaküldeni, de az idő csak ment és sokan kezdtek nyugtalanná válni.

Jöttek az interneten a cikkek és természetesen hozzá a különböző megjegyzések. Nem értik az emberek, miért ’sír a szánk’, amikor nekünk milyen jó dolgunk van itt. Nem értik, miért történik, olyan sok rossz dolog. Hogy hálátlanok és gyengék vagyunk. Dühítő volt. Ez a helyzet mindenki számára nagyon nehéz. Senki nem tudta, hogy fog erre az új szituációra reagálni. Kívülről teljesen más, minden szépnek és jónak tűnik. Olyan, mintha egy luxus börtönbe lennél bezárva. Ahonnan csak akkor mehetsz ki és oda ahova megmondják, ahol nem ehetsz-ihatsz mindent a kedvedre. Nincs szórakozási lehetőség és a szobádban csak egyedül lehetsz. Nem sokan említik meg a rengeteg járattörlést, a rengeteg ki- és bepakolást, hogy mész haza, aztán még sem. Amíg otthon sokan arról beszéltek, hogy a vírus összehozta a családokat, addig itt mi nem azért aggódtunk, mert elfogyott az élesztő, hanem azért, mert nem voltak járatok, amivel haza tudtunk volna menni a családunkhoz.

Engem ebéd időben még a szobába is visszaküldtek, mert tíz perccel előbb kijöttem, pedig csak egy kávét akartam venni. Nem lehetett. Annak a szintnek, abban az időben totál üresnek kellett lennie. Folyamatosan mentek a figyelmeztetések a hangosban. Még akkor is, amikor délután pihenni szerettem volna. Este kilenckor volt a takarodó. Kabin partiért vagy ha átmentél máshoz  és rajta kaptak, karantén járt. A biztonságiak folyamatosan figyeltek, és ha valami nem a szabályok szerint ment, szóltak.

Hajó váltás

Április 15.-én megtudtuk, hogy 21.-én fogunk leszállni Miamiban és onnan busszal visznek át minket, európaiakat Port Canaveralba, ahol át kell szállnunk a Magicre, ami elvisz minket egészen Európáig. Volt pár napunk felkészülni rá, vagyis lett volna. 16.-án reggel jött az újabb hír, másnap 17.-én szállunk le és New Orleansból megyünk. Fel se fogtam a hirtelen jött változást. Ki se értünk a tengerre (ahol két hétig lettünk volna), máris fordultunk vissza a városba. Naponta és sokszor óránként változtak a tervek.

A második hajón (Magic) hajnalban megérkeztem a szobába és zokogtam. Nem hittem el, hogy már megint pakolnom kellett és még mindig nem haza. A terv szerint 22.-én kellett volna elindulnunk Európába. Csúszott megint minden. Úton voltunk a Bahamákra, mert mint kiderült Amerika partjainál nem maradhatunk. A hajók többsége ide tartott. Körülbelül két hétig voltunk ott, szárazföld látványa nélkül. Kivétel nélkül megnéztem az összes naplementét, mert úgy éreztem ebből nyerek egy kis erőt. (Milyen érdekes erre így visszagondolni.) Mivel be volt osztva az időnk, a vacsorát mindig ehhez igazítottam.

Amikor a Magic-re kerültünk, teljesen új szabályok fogadtak minket. Napi 5 órát lehettünk a kabinon kívül. Ezt úgy kell elképzelni, hogy ebben benne volt az étkezés és a délelőtti/délutáni egy-egy óra levegőzés. Egy idő után a bolt is kinyitott, amihez szintén volt egy nyitvatartás. Szinte minden nap ott voltunk, csak azért, hogy ne kelljen a szobában lenni. Ez sokszor egy-másfél óra várakozást jelentett. De ez sem zavart minket. Az étkezésekre egy-egy óra volt megadva. Vacsoránál többször előfordult, hogy 30-45 perceket álltunk sorba.

Szerencsések voltunk, hogy a mi hajónkon nem volt vírus. Betegek voltak, de azt mondták, semmi komoly. Még sem mozoghattunk úgy, ahogy szerettünk volna.

Többen arról beszéltek, hogy néhány nemzetiségnek át kell szállnia a Breeze-re és azzal mennek tovább Európába. A magyarokról nem lehetett semmit hallani. És pont mi voltunk azok (is), akiknek megint hajót kellett váltani. Megint pakolás, költözés és még mindig nem haza. De reméltük, hogy ez a hajó, már tényleg haza visz.

Mivel szárazföldet nem érinthettünk, minden a nyílt tengeren történt meg. A cég 17 hajója volt körülöttünk. Hihetetlenül gyönyörű és szomorú látvány volt egyben. Felmenni úgy a fedélzetre, hogy amerre a szem ellát csak hajók várakoznak. A mi cégünké és másoké is. Mindenki ugyanarra várt, hogy haza mehessen.

Két nap leforgása alatt több ezer dolgozó cserélt hajót, mentőcsónakok segítségével hoztak-vittek minket. Nem volt számomra újdonság ebben ülni, mert néhány szigetre alapból ezekkel a csónakokkal lehet kijutni. Ez most más volt. Érzések kavarogtak bennem. A hajók közel álltak egymáshoz, hogy minél kisebb legyen a táv. De még így is ez a tíz perc maga volt az örökkévalóság és nem jó értelemben. Azt akartam, hogy vége legyen, hogy újra ágyban lehessek, de otthon.

Háromszor költöztem, három hajón voltam és egyikben sem volt ablakom. Hazudnék, ha azt mondanám, nem viselt meg. Nekem is voltak nehéz napjaim, nem is egy. Nem tartottam igazságosnak, hogy ugyanannyit lehetek szobán kívül, mint azok, akiknek van erkélyük. Napi 5 órával. Egy idő után már az internet sem volt a legjobb, pedig nem volt tele a hajó.

Az Atlanti-óceán átszelése

Közel 1300 személyzettel a fedélzeten május 3.-án útnak indult a Carnival Breeze Európába. 16.-án érkeztünk meg Southamptonba, Angliába. Hatalmas volt az öröm a szárazföld láttán, több, mint 3 hét után. Kávéval a kezemben figyeltem, ahogy kikötünk. Azon ábrándoztam, vajon milyen lesz újra otthon lenni, amire úgy vágytam az elmúlt két hónapban. Hálás vagyok azért, mert a családom és a barátaim tartották bennem a lelket.

Emlékszem arra, amikor még csak arról beszéltünk, milyen menő lenne hajóval hazamenni és megtörtént. Hazaértünk szerencsésen és a mai nappal le is jár a karanténom. Holnaptól, összesen 80 nap bezártság után végre élvezhetem a szabadságot.

Korábbi bejegyzések

20 Kép, amiért érdemes hajón dolgozni
10 legjobb utazós élményem
Hajóval a világ körül
36 óra Sydney-ben

További utazós képek és történetek

• TikTok: Andi is Travelling
• Pinterest: Andi is Travelling
• Instagram: Andi is Travelling
• Facebook: Utazás Földön, Vízen, Levegőben

Szeretettel, Andi